Valahol a semmi közepén - 3. rész

Tusol. A víz csobogása kihallatszik az ajtón keresztül. A nappaliban ülök. Még mindig hihetetlen, hogy itt vagyok. Hogy ez tényleg megtörténik. Kell valami, ami visszahoz a valóságba, amitől felébredek és a jelenben leszek, nem egy álomvilágban.

Körülnézek, megtalálom a hangfalat, amiből szólt a zene érkezésemkor. Gyorsan bekapcsolom és rácsatlakozom a telefonommal. Spotify, a legjobb barátom, be is adta azt a napi mix-et, amire épp szükségem van – Billie Eilish, Dua Lipa, Ryan Mack, Olivia Rodrigo, Taylor Swift, Arctic Monkeys, One Republic, Two Feet, Imagine Dragons és még sokan mások. Igen, ez kell most leginkább a szervezetemnek. Felhúzom a hangerőt és táncra perdülök a zöld sport toppomban és a hasonló színű sport alsóneműmben. 

Mezítláb szántom fel a nappalit, arrébb lökdösöm a bútorokat egy-egy mozdulattal, hogy legyen több helyem. Épp a Fluorescent Adolescent ritmusára táncolok, amikor a szemem sarkában megakad valami vagyis inkább valaki. Egy szál fehér törölköző a derekán, fényképezőgép a kezében, rákönyökölt a lépcső korlátjára.

Hirtelen megállok, nem tudom eldönteni, hogy mit érzek, felszabadultság, öröm, izgalom és egy csipetnyi szégyenérzet kavarog bennem.

Elveszi a gépet az arca elől és lesétál. Leteszi a kávézó asztalra és a Demons dallamára felkér táncolni. Megpördít és átkarol, andalgunk és ugrálunk. A zene visz magával, ahogy lassul, lelassulunk, ahogy gyorsul, felgyorsulunk. Forgat, átkarol, elenged, magához szorít. „It’s where my demons hide” énekeljük torkunk szakadtából és nevetünk és lihegünk.

A tánc felszabadít, ellazít, könnyűvé tesz. Sorba jönnek a playlisten lévő dalok, mi meg táncolunk mindenikre. Lassúzunk, tombolunk, éneklünk, azaz én éneklem az összes zeneszámot. Észre sem veszem, hogy elfáradtam, hogy már csak kapkodom a levegőt. De nem zavar, nem érdekel. Hihetetlenül jó érzés, nem tudom lemosni az arcomról a mosolyt. A fülemig ér a szám. A távirányító a mikrofonom.

Ő leül a kanapéra. Onnan figyel. Iszik néhány kortyot az ott maradt limonádéból. Minden mozdulatomat figyelemmel követi. Én a távirányítóval és a telefonnal a kezemben énekelem a dalszövegeket és táncolok rájuk. Mintha színpadon állnék, ő meg a közönségben ülne. Csillog a szeme, mosolyog, néha felnevet. Észre sem vesszük az idő múlását. Egymás után jönnek a jobbnál jobb dalok. Szavakba nem önthető az érzés, ami végig járja minden testrészem. Soha ne legyen vége, azt kívánom bárcsak örökké így maradhatnánk.

Néha feláll, táncol még velem, majd visszaül és onnan figyel. Kis idő múlva kimegy a konyhába és hoz két újabb pohár limonádét, meg két pohár bort. A limonádéból iszom először, majd egy korty bor követi. Isabel LaRosa tökéletesen időzített.

- „Baby, I’m yours” – éneklem és a szemébe nézek. – „I need something more…”

A mellkasán a tenyerem, hátrébb tolom néhány lépést és lehuppan a kanapéra. A tekintetünk nem ereszti el a másikét. Éneklem a dalszöveget, lassan és kimérten táncolok előtte. Megérintem, majd elengedem. Az ölébe ülök, majd ismét talpra állok. Háttal állok és lassan leguggolok. Majd ugyanilyen lassan felemelkedem. Kibontom a hajam, a vállamra hull. Két karom hullámzik, végigfolyik rajtam, az alakomat követve. Beharpom az ajkam, végig simítom az arcát, az állkapcsát, az ajkait. Hüvelykujjam követi a szája vonalát. Majd elveszem a kezem. Nem engedem, hogy hozzám érjen. Forr… lángol a tekintete. 

Loop-ra állítom a dalt, nem engedem menekülni. Szemei minden mozdulatom követik. 

- „We’re gettin’ closer, inches away…” – súgom a fülébe, a kanapé mögül átölelem. – „I know that you love me…” – súgom ismét, a mellkasát ölelve és simogatva.

Megkerülöm a kanapét, kikapcsolom a loop-ot és ismét az ölébe ülök. Átkarolom a nyakát. Megmarkolja a fenekem. Nem enged el többé. Tudom. Egymás szemébe nézünk. Megcsókolom.

Megragadja a nyakam, szenvedélyesen visszacsókol. Egy szempillantás alatt a kanapéra fektet. Csókokat szór az egész testemre. A nyakamra, a vállamra, a kulcscsontomra, a szegycsontomra, a hasamra, a köldökömre. Ahogy halad lefelé, az alsóneműm is vele együtt lekerül rólam. Már rajta sincs törölköző. Meztelenül fölém hajol. Átkarolom a lábaimmal. Mindkét csuklóm megragadja és a fejem fölé emeli. Jobb kezével szorosan tarja. Bal kezét a derekam alá csúsztatja. Megemel és lennebb húz.

„Way down we go…” A dal megadja a ritmus. 

Belém hatol. 

Felnyögök. 

Minden mozdulata magabiztos. Ritmusra mozog alteste. 

Lábaim a csípője körül. Karjaim a fejem fölött. 

Megfeszül a testem. 

Már rég nem ezen a földön járok. Belé kapaszkodom minden sejtemmel. Nem engedhetem el, mert akkor elveszítem. Elsodor a világ forgása tőle.

Alig kapok levegőt. Nem áll le. Minden mozdulata megfontolt és tudatos. 

Ki és be.

Ki és be…

Egy pillanatra kinyitom a szemem. Engem néz. Élvezi. Azt figyeli, hogyan hat rám minden mozdulattal. Teljes valójával élvezi, amit csinál.

Elmosolyodom. Visszacsukom a szemem.

Kicsit lelassul. Végre kapok levegőt. Versenylóként vágtat a vér az ereimben. Kapkodom a levegőt. Lassan és finoman mozog, amíg rendbe jön a légzésem. Lágyan csókol. Elolvadok az érintésétől. Finoman ringatózunk a vágy tengerén. Elengedi a csuklóim.

Egy szempillantás alatt a hasamra fordít és térdre állít. 

Belém hatol. Fokozatosan ismét gyorsít.

Pulzusunk egymásra hangolódott, légzésünk szapora. 

Teljes erőmmel a kanapé karfájába kapaszkodom. 

Néha megáll, majd erős mozdulatokkal folytatja. Lassít, majd ismét a lovak közé csap. 

Alig bírom tartani magam. Kiment minden erő a karjaimból és a lábaimból is. Remeg minden porcikám.

De nem hajlandó leállni. Hagy egy kis időt, hogy ismét normálisan vegyem a levegőt, majd folytatja.

Ujjai a csípőmet szorítják. Egyik kezével elenged és hajamba túr. Összeszorítja öklét és a hajamnál fogva felemeli a fejem. 

Felnyögök. 

Nem tudom meghatározni az érzést. Fáj, de mégsem. Csak jobban izgalomba hoz. Nem hittem volna, hogy még ennél is van feljebb.

Az új érzéstől ismét erőre kapok. Rászorítok.

Felsóhajt.

Igen. Ezt a reakciót vártam.

Elengedi a hajam és mindkét kezével a csípőmbe kapaszkodik.

Már neki sem maradt túl sok ereje. Nincs sok hátra.

Mindketten önkívületi állapotban lépjük át a küszöböt és hullunk alá az orgazmus gyönyörű könnyedségébe.

A földre fekszünk, a még kissé nedves, fehér törölközőre. Zihálunk. Lassan helyreáll szívverésünk. Lelassul légzésünk.

Már éjfél is elmúlt. A Hold fénye bevilágítja a szobát.