Lilith N. Books

Vannak olyan napok, amikor az ember csak túl akar élni, csak létezni szeretne a saját kis világában, ahol nem zavarja és nem bántja semmi és senki. Mégis, még ezeken a napokon is muszáj felkelni, elkészülni és munkába indulni, ha nem vagy olyan szerencsés, hogy épp hétvége legyen vagy még annál is szerencsésebb, hogy annyi pénzed van, hogy nem kell munkába menned, mert még az ükunokáid is vígan eléldegélnek majd a rájuk hagyott pénzből. Hát, én nem tartozom egyik kategóriába sem a szerencsések közül, úgyhogy kénytelen vagyok felkelni, elkészülni és munkába menni. Ma is. Meg holnap is, meg azután is. Ami nem lenne annyira rossz dolog, alapjába véve szeretem a munkám és százszor szívesebben csinálom ezt, és dolgozom itt, mint az előző munkahelyemen. De valahogy ma egy cseppet sem vagyok kimozdulós hangulatomban. Lehet az idő teszi… Minden szürke már egy ideje, ami nem segít a helyzeten. De az is lehet, hogy csak az introvertált felem lépett most elő és kézzel-lábbal tiltakozik az utcára ...

Sötét van. Lassan kinyitom a szemem és az éjjeliszekrényen lévő órára pillantok. 1:52, már bőven éjfél is elmúlt. Megfordulok, egy ismerős illatot keresek, de az ágy üres mellettem. Hideg. Felülök, hogy körülnézzek a szobában. Üres. Az ajtó résnyire nyitva. Valami halvány fény szűrődik be rajta. Kikászálódom az ágyból, hagyom a papucsot és a köntöst is és elindulok a fény irányába. A padlót puha szőnyeg borítja a szobában, kellemesen simogatja csupasz lábaim. Kinyitom az ajtót és szétnézek a folyosón. A fény a dolgozószobából szivárog. A folyosó feletti nagy üveg tetőn keresztül a telihold megvilágítja a lépteimet. Halkan sétálok végig a néhány méteren, a vastag szőnyeg elnyeli lépteim zaját. A masszív, tölgyfa ajtó résnyire nyitva. Tenyeremmel bennebb lököm. Épp csak annyira, hogy átpréselhessem magam a résen, be a szobába. A sötét barna ajtó mögött ugyanilyen a bútorzat is. A sötét tölgyfa bútorokon halványan siklik az íróasztalon lévő kis lámpa fénye. Háttal ül az ajtónak, a szoba m...