Teljes a sötétség

Szürke hétköznap. Ez a november nagyon lelomboz. Már 2 hete csak esik, a hidegről nem is beszélve. Lassan beérek az irodába. Legalább ott egy fokkal jobb az idő. Lehet nem volt a legjobb ötlet ma szoknyában jönni, de majd betakarózom a sálammal.

Sötét van bent, zárva az ajtó, fél tíz lassan és még nincs itt. Nem meglepő. Ma is egyedül leszek. Persze, a szemüvegem egyből bepárásodik, amint belépek az ajtón. Jóleső meleg, libabőrös lettem. Mostanában elég gyakori ez a párosítás. Minden reggel ez van. Kezdődhet a napi rutin: táska a székre, kabát a fogasra. Feljebb húzom a fűtést, beindítom a laptopom. Minden a megszokott kerékvágásban. Jó a rutin, így könnyebben indulnak a reggelek.

Lassan dél van, én meg még mindig egyedül. Letudtam már az irodai munka nagy részét. Lassan kifogyok a munkából és megint tölthetem az időt olvasgatással meg keresgéléssel. Nem rossz elfoglaltság, csak egy idő után unalmassá válik. 

És nyílik az ajtó, rápillantok a mikró órájára: néhány perccel múlt negyed egy. A pontosság mintapéldánya belép az ajtón. Telefonál. Csak a szokásos. Ha már itt vagyok a konyhában, beindítom a kávéfőzőt. 

Rutin. 

Kabát a fogason. Táska az asztalon. Felnyitja a laptopot és előveszi a füzetét. Barna borító, meggyűrt lapok. Túl sokat forgatja. A telefont csak kicsit később teszi le.

- Kávét? - kiabálok ki a konyhából.

- Igen, kérek. - a jól ismert, minden érzelemtől mentes hang.

Hogyne kérne, a legritkább alkalmak közé sorolhatjuk azokat, amikor nem kér kávét. Rövid, egy tej és egy barna cukor. Álmomból felköltve is le tudnám főzni. Már az izmaimban van minden mozdulat. 

- Nagyon csinos vagy ma!

Megfagyott az ereimben a vér egy pillanatra. A semmiből termett a hátam mögött. Mondjuk a fülsüketítő kávéőrlés közben is jöhetett, tuti nem hallottam volna a lépteit. Beletesz két üvegpoharat a kagylóba. Igen, eddig tartott a reggeli mosogatás.

- Köszönöm! Fel akartam kicsit dobni a kedved…m… nagyon szürkék mostanában a napok. - ennél hülyébb választ ki sem találhattam volna.

- Hát… Összejött. - végignéz rajtam, tetőtől talpig.

Vizet tölt egy tiszta pohárba, elveszi a kávéját a kezemből. Mintha… mintha egy halvány mosolyt láttam volna… Nem! Nem, az kizárt. Itt sosem… akarom mondani, hogy nagyon ritkán mosolyog, ne adj Isten, neveti el magát. Valahogy elvesz a kedvéből ez az iroda. 

Lekapcsolom a villanyt és én is visszamegyek az asztalhoz. Lopott pillantásokkal próbálom feltérképezni, hogy ma milyen kedve van. Azt hiszem, hogy nem kell mondanom, mennyire lehetetlen feladat ez minden nap. Mehetne pókerezni is, mindenkit átverne. Semmi érzelem, semmi reakció. A laptopjába bújva issza a kávét. Ismét hívják telefonon. Lassan a kezéhez nő a telefon. Vagy inkább a füléhez? Feláll, sétál, beszél. A szokásos körök, a szokásos útvonal. Leteszi.

- A helyszíntől hívtak. Kérik a promó anyagokat, megosztanák a saját oldalukon is.

- Rendben, elküldöm, amink van. Ha lesz még, majd azokat is továbbítom. A storykban meg megjelöljük őket, hogy tudják átosztani a saját oldalukra.

- Oké…

Filmvágás. Fájdalmas grimasz jelenik meg az arcán. Engem meg ismét, mintha leforráztak volna.

- Mi történt? - ennél nem is lehetne ijedtebb a hangom.

- Semmi, csak a hátam. Néhány napja fáj. - megtámaszkodik az asztalban és a derekához emeli a tenyerét.

- Szerencséd van.

- Miért? Mert fáj a hátam? - értetlenül néz rám, mintha nem értené, hogy miről beszélek.

- Nem. – nevetek – Azért, mert nálam van a legjobb orvosság egy beállt derékra.

Előveszem a táskámból a tubus kenőcsőt.

- Nem gondoltam, hogy boszorkánykonyhád is van otthon. – Félmosoly, ez is valami.

- Mindenre fel kell legyünk készülve, vagy nem?

- De, de. 

- Ha gondolod, segítek egy kicsit.

- Azt nem bánnám, mert mindjárt nem tudok mozogni.

- Akkor megelőzöm a bénulást – mindketten nevetünk. – Vesd le a pulcsid.

Leveti a pulóverét. Ing van alatta. Fehér, magában pici mintás. Kihúzza a nadrágjából és egyenként elkezdi kigombolni a kis fehér gombokat. Végigfut a gerincemen egy érzés. Na ne! Ismerem. Éreztem már korábban is. De ez most nem annak a helye és ideje. Amúgy is, kollégák vagyunk. Valamilyen szinten a felettesem. De minden hiába, mert a képzeletem már lejátszotta az összes lehetséges forgatókönyvet és végkifejletet. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a gondolataim.

- Pisloghatnál is néha. – mosolyog. ÚGY mosolyog.

Annyira magával ragadtak a gondolataim, hogy észre se vettem. Végig azt néztem, ahogy gombról gombra jár az ujja, és szépen lassan kitárulkozik előttem a szépen formált mellkasa. 

- Bocs, elkalandoztam. - pislogok néhányat, hogy visszatérjek a jelenbe.

- Igen, azt észrevettem.

A francba, persze, hogy észrevette.

- És akkor, hogyan tovább? - az inget a szék támlájára akasztotta.

- Ööö… Igen! Szóval le kellene ülj a székre, hogy bemasszírozhassam a bőrödbe.

- Oké.

Megfordult, leült. A szék háttámlájára támasztotta fejét.

- Így jó lesz?

- Igen, tökéletes. – Ahogy a csupa-izom háta is. Szerencsére most időben kapcsolt az agyam és becsuktam a szám, mielőtt kimondtam volna. – Kicsit hideg a kezem, ahogy a kenőcs is.

- Nem go…nd… - felsóhajt.

- Bocsi – mindketten nevetünk.

Lassú, megfontolt mozdulatokkal végig járják ujjaim hátának minden izmát. Felszisszen. Azt hiszem megvan a gubanc.

- Eléggé befeszültél itt.

- Egy rossz mozdulat. 

Elkezdtem lassan masszírozni az adott izomköteget. 

- Próbálj lazítani.

- Igyekszem, csak nem olyan egyszerű, amikor oda nyúlsz, ahová nem kéne.

- Abbahagyhatom. – Ezektől a megjegyzésektől nem lesz könnyebb. Elönt a melegség. Nyugalom! Mély levegő.

- Ne! Nem azért mondtam.

Lassan kezdem kilazítani a begörcsösödött izmokat. Átmasszírozom a hátát. Felérek a vállához. Olyan teste van, mint a filmekben, el sem hiszem, hogy ezzel az emberrel dolgozom együtt minden nap. Elkezdem masszírozni a vállát is. Megmozdul, felegyenesedik a székben. Abbahagyom. A vállán pihen a kezem.

- Minden rendben? - aggódás vegyül a hangomba. Vajon túl erősen értem hozzá?

- Aham. Minden rendben. Azt hiszem.

- Mi az, hogy azt hiszed? - pánik. Az arcom felforrósodik és megdermed a gerincem.

- Valami van a mellkasommal. Megnéznéd.

- Jézusom! Rosszul érzed magad? – Mint akit leöntöttek egy veder vízzel. Minden lehetséges mellékhatást végigpörgetek a felemben. Már nyúlnék a telefon után, hogy mentőt hívjak, de…

- Nem. – Megfogja a kezem és elkezdi lefele húzni a vállától a mellkasa közepéig.

Közelebb kell lépnem, másképp nem érem el. A másik kezemmel is ugyanezt a műveletet végzi el. Majd kiugrik a szívem a helyéről, az egekben a pulzusom. Elképeszt az illata. Az orrom éri a nyakát. Leteszem az állam a vállára. Mindkét kezem a mellkasára szorítja, érzem a szívverését. Dübörög. Az egész mellkasa a szíve dobbanásaival együtt mozog. 

- Érzed?

- Igen. – Súgom a fülébe.

Felém fordítja az arcát.

- Te hoztad ki ezt belőlem. – Csak pislogok. Nem hiszem el, ami történik. A fülembe dübörög a saját szívverésem. – Beindítasz. Ennek véget kell vetni. – Nem értem. Csak pislogok és értetlenkedő fejet vágok. 

Felemelem a fejem a válláról. Elengedi a kezem. Megfordul és leül velem szembe. Látja rajtam, hogy nem értem, hogy mi történik. Közelebb húzódik. Megfogja ölemben pihenő két kezem. Ismét a szívére teszi őket.

- Ha ennyire vágtat, le kell csillapítani. Másképp egész nap ilyen hőfokon fogok égni. – Megcsillan a szeme. Megnyugodtam. Fura. Az elutasítás rosszabb lett volna, mint egy pofon.

Az ölébe ültet. Játszanak az ujjai a combomon. Felsóhajtok. Mosolyog. Átfordít. Szemben ülök vele. Felcsúszik a szoknyám a csípőmre. A derekamon tartja a kezét. Határozott. Nincs menekvés. Majd lassan elkezdi lefele engedni. Megakad a csípőmön felgyűrődött szoknyámban. Elidőz egy darabig. Tovább halad. A combharisnyám csipkéjénél megtorpan a keze. Eddig végig a szemembe nézett, most elkapja a tekintetét és a csipkére néz. Lecsukja a szemét. Sóhajt. Mély belégzés. Hosszú kilégzés. Mintha örökké tartana ez a pillanat. Felemeli a fejét. Lassan felnyitja a szemét. Ismét rám néz. Lángol a tekintete. Próbálja lehűteni magát. Nagyon küzd. Látom a szemében. Közelebb hajolok. Átkarolom a nyakát. Beletúrok a hajába.

- Engedd szabadon. – Súgom a fülébe.

Belecsókolok a nyakába. Meglágyul az arca. Befeszült izmai kezdenek kiengedni. Azt hiszem erre várt. Ez volt a jel, amit várt. Megragadta a csípőm. Felültetett az asztalra. Pillanatok leforgása alatt történnek az események. Mire eljut az agyamig, hogy mi történik, már a következő lépésnél van. Csókolja az ajkam, a nyakam, egyik kezével szorítja a derekam, a másikkal a combomon játszik. 

Basszus! Az ablakok! Rohadt nagy ablakok!

- Az ablakok! – Halk és remegő a hangom, de érzékeli, hogy befeszültem. Rám néz. – Az ablakon keresztül bárki megláthat. – mondom remegő hangon.

Hirtelen hátra néz. Egy morgás kíséretében lekap az asztalról, a lábamra állít. 

- Gyere!

Megyek. Kérdés nélkül követem. Lekapcsolja az összes villanyt. Behúz a konyhába. Becsukja az üvegajtót is mögöttünk. Még sötétebb lett, mint eddig. A halványan beszűrődő fényben csak az alakját tudom kivenni. Magához húz. Megölel. Viszonzom az ölelést, mire ő egy kézmozdulattal lehúzza a cipzárt a szoknyámon. A ruhadarab ketté válik és lehull a földre. 

Megragadja a derekam és felültet a kis konyhapult tetejére. Szétnyitja a lábam és hozzám simul. Érzem domborodó nemi szervét. Hozzám nyomja. Tudja, hogy érzem, akarja, hogy érezzem. 

Kapaszkodom izmos hátában. 

Lenyűgöz az illata. 

Elmegy az erőm. 

Bal kezével szorosan tart, jobb keze levándorol derekamról. Most nem áll meg a csipkénél. Egyre beljebb merészkedik. 

Hozzám ér. 

Forr a vérem, minden porcikám zsibog. 

Hátra döntöm a fejem. Elengedem a hátát, muszáj megtámaszkodnom. Leteszem a tenyerem a pultra. 

Hideg. 

Csak most vettem észre. De nem számít. 

Játszik. 

Letérdel. 

Lassan lehúzza csipke fehérneműm. 

Felemelem a fejem és lenézek rá. Csillog a szeme. Még ebben a sötétben is jól látom. 

Egyenként legörgeti combharisnyáim. 

Finoman. 

Minden részletre ügyelve. Az őrületbe kerget. Alig ér hozzám, mégis érzem, hogy hol jár a keze. 

Libabőrös vagyok. Tetőtől-talpig libabőr. 

Mosolyog. 

Érzem. 

Érzéki csókokat szór. 

A bokámtól jön lassan felfelé. De mielőtt teljesen felérne abbahagyja és kezdi elölről a másik lábamon. 

Alig kapok levegőt. Szapora a lélegzetem és a szívverésem már utol se bírom érni. Amikor a másik lábamon is felér, megáll egy pillanatra. 

Felnéz rám. 

Látni akarja, hogy mennyire akarom. Hogy nem bírom már. Hogy bármit megadnék. Széles vállaira veszi mindkét lábam. 

Átkarolja combjaim. 

Egy hajszálnyira van. 

Érzem a bőrömön. 

Érzem a leheletét. 

Mire vársz? Gyerünk már! Hirtelen belém hasít a tudat. Azt akarja, hogy könyörögjek. Hogy én kérjem. Ismét felemelem a fejem. Rá nézek. Igen. Ez az a tekintet. Addig marad egy milliméternyire, amíg ki nem mondom.

- Kérlek…

Nem jön ki hang a torkomon, csak egy hangos sóhajtás. De ez is elég volt. 

Ajkait rám tapasztja. 

Nyelve játszik. 

Felnyögök az érintés érzésére. 

Tudja, hogy mit csinál. Minden mozdulatában biztos. Ezt mindig imádtam benne. Hogy mindig tudta, mikor mit kell csinálni, legyen szó bármiről. Belemar combomba. 

Minden mozdulattal egyre jobban felizgat. Mintha nem is ezen a világon lennénk. 

Hirtelen megáll. 

Elenged. 

Az ujjai nyoma ott maradt a húsomban. 

Felegyenesedik. Egy laza mozdulattal megtörli a szája szélét. Mire feleszmélenék, hogy mi történik, már bennem van. Egy határozott mozdulattal tövig hatolt. 

Befogja a szám. 

Csak valami elfolytott sóhajtás marad a sikoly helyén. 

Semmi hang. Megértettem. Elengedi a szám. 

Megcsókol.

- Most nem lehetsz ennyire hangos. – Súgja a fülembe és rám mosolyog.

Bólintok. 

Elkezd mozogni. 

Lassan kihúzza, majd erőteljesen vissza nyomja. Sikítani tudnék minden mozdulat után. Beharapom az alsó ajkam. Most nem lehet. Ő csak folytatja tovább. 

Lassan ki, határozottan be. 

Ujjai csípőmön. Belém kapaszkodik. 

Kezd gyorsítani a tempón. 

Határozott mozdulatok. 

Kiszáradt a szám. Nem kapok levegőt. Alig bírom tartani magam. Minden erőm odalett. 

Egyszer csak megáll. Levesz a pultról, megfordít.

- Hajolj előre. – Mélyebb lett a hangja.

Előre hajolok és megkapaszkodom a munkalap széleiben. Hátulról ismét belém hatol. Egyik kezével a derekam szorítja, másikkal a hajamba markol. Leírhatatlan érzések kavarognak bennem. 

Nem. 

Már biztosan nem ezen a világon vagyunk. Ketten lebegünk a semmiben. Sötétség vesz körül. Minden mozdulattal egyre távolabb kerülünk a valóságtól. 

Egyre erősebben szorít. Egyre gyorsabban mozog. 

Nem bírok uralkodni magamon. Felnyögök. 

Mi vagyunk a fény ebben a végtelen sötétben. A fény, ami egyre erősebben világítja meg körülöttünk a teret. Együtt lüktet és hullámzik, ahogy birtokba veszi a sötétség helyét. És egy mozdulattal felrobban a sötétség.

Mindent eláraszt a fény és a melegség.

Lassan visszatérek a valóságba. Már nem szorítja a csípőm. Gyengéden ér hozzám. Felemel. Magához húz. Végig csókolja a nyakam, egészen a vállam hegyéig. 

Leteríti a kabátját a földre. Leül és az ölébe húz. Még mindig gyorsan ver a szívem. Begubózom. Átkarol. Az ő szíve már lassabb.

- Ugye jól vagy?

Aggódó a hangja. Felemelem a fejem. A szemébe nézek. A csillogásba egy csöppnyi aggodalom is vegyült.

- Igen. Jól. – Visszateszem a fejem a vállára.

Kint már teljes a sötétség.