Valahol a semmi közepén - 2. rész

Lassan lemegy a nap. Az arany sugarak beterítenek mindent. A legszebb része a napnak, az aranyóra. Bő fehér ingben - ami ruhának is megfelelne - a hintaszékben ülök, félig törökülésben, egy csésze kávéval, croissant-t majszolva. Ő a konyhában tesz-vesz valamit. Csak a csörömpölést hallom. Halk zene szól a háttérben. Cafe lounge. Jó hangulatot ad a délutánnak. A meleg napsugarakban fürödve élvezem a kávé mesés ízét és fantasztikus illatát. Különleges pörkölés, van benne valami plusz aroma, amitől igazán ellenálhatatlanná válik. Lehunyt szemmel, hátra dőlve adom át magam pillanatnak.

Mire kinyitom a szemem, már el is vette az arca elől a kamerát és az elkészített fotókat nézegeti. Igazi beleélés és gyermeki izgalom sugárzik belőle. Csak mosolygom. Leteszem a kávét a kis asztalra és mellé lépek.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezem kíváncsian.

- Az nem is kifejezés. – széles vigyor húzódik végig az arcán.

- Akkor mutasd, kíváncsi vagyok rá én is. – izgalom kerít hatalmába.

- Nem, majd csak a végén, amikor feldolgozom a képeket.

Legörbített szájjal és karba tett kézzel állok mellette. Ő csak nevet és leteszi a gépet.

- A jóra várni kell. – megfogja a két vállam, ad egy csókot a homlokomra és visszamegy a konyhába.

- Na jóóó. – lemondok az akaratosságról és követem a konyhába. – Min ügyködsz ennyire? Hadd segítsek.

A konyha a feje tetején áll, minden edény és tál elő van szedve. Egy részük a földön hever, egymásba pakolva, egy másik részük a pulton tornyosul. A fiókok kihúzva, néhány csak félig, néhány teljesen. Evőeszközök a kagylóban és a borogatón. Már csak egy kis liszt kellene és pont olyan lenne, mint egy filmjelenet. Magamban nevetek. Háttal áll, azaz térdel, derékig bebújva az egyik szekrénybe. Valamit nagyon keres. Annyira beleéli magát, hogy nem is válaszol a kérdésemre. Leguggolok mellé és újra megpróbálom. Hátha ki tudok csikarni belőle egy válaszhoz hasonló valamit.

- Mit keresel ilyen buzgón? Ha elmondod, én is tudok segíteni és együtt gyorsabban megy.

- A bornyitót.

Hangosan felnevetek. Egy bornyitó miatt ekkora káoszt teremteni, tényleg művészet. 

- Ne nevess, inkább segíts akkor. – dörmög a hangja a szekrényből.

- Jól van, jól van. Hol nem nézted még? – mire kimondom, rájövök, hogy nincs olyan fiók, vagy szekrény, amit nem túrt volna fel. – Felejtsd el, nekilátok én is. De biztos, hogy van?

- Igen! A foglalásnál megkérdeztem és azt mondták, hogy van.

- Hát jó, akkor keressük meg.

Elkezdem a kihúzott fiókokban a keresgélést. A létező összes konyhai eszköz itt van, húspotyolótól kezdve, tojásvágón keresztül, fagyis kanálig, de bornyitó nincs. Na jó, ez így halott próbálkozás. Gondoljuk át egy kicsit. Hová tehetnek egy bornyitót, ha nincs a fiókban? Teszek néhány lépést hátra, hogy teljességében lássam a káoszt. Egyesével nézek végig mindent. Ha nincs a fiókokban és a szekrényekben… akkor csak egy helyen lehet. Leveszek néhány edényt a pultról és felmászom. A térdemre állva felegyenesedem és kinyitom a fűszeres szekrényt. Ő közben kimászik az alsó szekrényből és engem figyel. Könyökig benne vagyok a szekrényben, megmozgatok minden tasakot, kis üveget, dobozkát. 

- Heurék… - hozzá ért a combom belsejéhez, mire kibillenek az egyensúlyomból és már zuhanok is. Jobb kezemben szorítom a bornyitót, mintha az életem múlna rajta. Bal kezemmel próbálok megkapaszkodni, de ehelyett magammal húzom a tálcát, amin a liszt- és a cukortartó van.

Fehér porfelhő. Hangos csörömpölés. Mindketten a földön fekszünk. Ő alul, én rajta. Lassan kinyitom a szemeim. Jobb kezem az égnek emelve, benne a kincs. A fekete, elektromos bornyitó. Minden csupa fehér. Belepte a liszt és a cukor. 

- Jól vagy? – ijedt a hangja. A karjaiban tart.

- Igen. – hangosan felnevetek. Mindketten nevetünk. – Megszereztem a kincset!

Felülünk és a falnak dőlve nézünk végig a helységen. Ami egykor konyha volt, most inkább csatatérre emlékeztet, vér helyett liszttel meg cukorral borítva. Lesz mit feltakarítsunk.

- Hagyd csak, van takarító személyzet. – felém fordul és a szemembe néz, mintha csak most olvasta volna ki, hogy mire gondolok.

- Mégsem hagyhatjuk így. Még a tűzhelyet sem lehet megtalálni. Mi lesz, ha beindul a főzőlap és valami begyúl rajta?!

- Akkor majd én megkeresem azt a főzőlapot. – felpattant a fal mellől és egy karmozdulattal mindent lesöpört a pultról. 

Hangos csattanással érkeztek az evőeszközök és az edények a földre. Felugrottam és befogtam a fülem a műveletet látva. Nem értem, hogy mi történik. 

- Ez mire volt jó? 

Szembe fordul velem. Megragad a derekamnál fogva és felültet a pultra. 

- Erre…

Szétnyitja lábam és a legédesebb csókokkal takarja be mindkét combom belsejét. Hátra dőlök, a könyökeimre ereszkedem. Elkezd zakatolni a szívem, felgyorsul a vérkeringésem, szaporábban veszem a levegőt. Pillanatok alatt lehúzz fehérneműm. Még mielőtt hozzám érne felegyenesedik. A tarkómnál fogva felemel. A szemembe néz és megcsókol. Harapdálja az ajkaim, a fülcimpám, a nyakam. Belekapaszkodom a nyakába. Körmöm a hátába mélyed. 

Egyesével megy végig minden inggombon. Amikor kibomlik, csókot hagy a helyén. Ismét hátra dőlök. Pillanatok alatt képes beindítani. Az utolsó gombnál elidőz egy picit. Megvárja, hogy én is pont annyira akarjam, mint ő. De nem kell várjon, mert már pezseg a vérem, izzik a levegő és nem bírok a bőrömben maradni. 

Érzi a bizsergést.

Érzem a mosolyát.

Csókol. Játszik. 

Élvezi, hogy mennyire ki tud hozni a nyugalmi állapotomból.

Élvezi, hogy élvezem.

Egyre nedvesebb vagyok.

Egyre jobban akarom, hogy bennem legyen.

Hogy eggyé váljunk.

Hogy érezzem, amit érez.

Alig bírnak tartani a karjaim. Észrevette, hogy remeg minden izmom. Felegyenesedik és a hátamnál tartva lefektet a pultra. 

Koppan a nadrágszíj csatja a padlón. A csípőmnél fogva megragad és a pult széléhez húz.

Belém hatol. Határozottan, de gyengéden. Nem bántani akar. Azt akarja, hogy ugyanúgy élvezzük mindketten.

Lassan mozog, majd gyorsít, majd ismét lelassul.

Ütemes, biztos mozdulatok. 

Nincs hezitálás, nincs túlgondolás. Csak az itt és a most van. Csak ő és én vagyunk. Együtt lélegzünk, együtt lüktetünk. Nincs kamera, nincs erdei kis ház. Csak én és ő vagyunk. A You Say ritmusára haladunk, egyre feljebb. A csúcs felé.

Hangos légzés. Erős szívdobbanás. Ezek vagyunk mi. Egymásba olvadva. Egy nem létező világban.

A nap sugarai még halványan besütnek a kis faházba. A kanapén fekszünk, egymás karjaiban. Egy-egy pohár bor az asztalon. Csodáljuk a naplementét.