Mindent elfelejtettem

Közeleg a hétvége. Ideje lenne elkezdenem takarítani. Már csak 1 óra van 4-ig. Szerencsémre csak a szobát kell rendbe szednem. A lakásban amúgy rend van. Mivel nem nagy a szoba, hamar kész leszek vele. 

15:45. Valaki csengetett. Még csak háromnegyed négy. Túl hamar érkezett. 

- Ki az? - kiáltok ki a csukott ajtón keresztül.

- Megjöttem! - szól egy mély hang az ajtó másik feléről. Oké. Ő az. Megérkezett. Gyorsan át kell öltöznöm. Minden ruhám poros, ami rajtam van. 

Se perc alatt sikerült átcserélnem a nadrágom, de a pólót már csak levetni tudtam. Ismét kopogtat. 

- Jövök már! - Gyorsan magamra kapok egy nem túl hosszú, cipzáras felsőt. Sietve felhúzom és ajtót nyitok. - Gyere be! 

Egy kicsit kapkodom a levegőt. Remélem nem veszi észre. 

- Siettél? - töprengve néz végig rajtam. 

- Milyen kérdés ez? Mégis hová siettem volna? 

- Gyorsabban veszed a levegőt. - egy halvány mosoly suhan át az arcán. Ezt nem hiszem el. Észrevette. 

- Gyorsan átöltöztem, hogy ne legyek poros. - mosolyog, mintha nem vettem volna észre az iménti megnyilvánulását. 

- Miattam igazán nem kellett volna. - ellágyul a hangja.

- Mindegy, most már tiszta ruha van rajtam. - vonom meg a vállam.

Levetette a cipőjét és belépett a szobába. Úr Isten! Ott maradt a fekete csipkés melltartóm a széken. Remélem nem vette észre. A gyomrom egyből görcsbe rándul. Gyorsan kell cselekednem. A szennyestartó csapódására kapta fel a fejét. Ezt megúsztam. Leült az ágyra. 

- Egy teát, kávét, vizet vagy valamit kérsz? - annyira elgondolkodott a kérdésen, mintha azt kérdeztem volna, hogy Budapest vagy Bukarest van közelebb. 

- Egy teát. - mondta a világ minden nyájasságával a hangjában. 

Na végre! Már kezdett kínos lenni a csend. 

- Rendben. - Mosolygok. Megyek és elkészítem a teát. A konyhából kiabálok be. - Milyent szeretnél? Van zöld, áfonyás, epres, egzotikus, és gyógynövényes. Vagy tudod mit? Inkább gyere és válaszd ki. - mire megfogtam 3 teatartós dobozt, jött a válasz.

- Nem is tudom, kimegyek és megnézem. - pánik! Már csak ez hiányzott. Én úgy gondoltam, hogy beviszem. Van még egy teás csésze és egy vizes pohár a kagylóban. Az asztal tele a jegyzeteimmel. A szívem a torkomban dobog. Lazán nekidőlt az ajtókeretnek. - Ne aggódj már folyton a rend miatt. - mintha olvasna a gondolataimban. De az is lehet, hogy csak az arcomról olvasta le és a megfeszült izmaimból következtetett - Zöldet.

Felnyúlok a dobozért, mert az az egy nincs még a kezemben. Magas a polc. Felcsúszik a felsőm, már csak a melltartómat takarja. Nem látom, de érzem a bőrömön, hogy bámul. A fogfehérítés miatt az utóbbi időben nem tudok sokat enni, úgyhogy edzőterem-lapos a hasam. Most nagyon büszke vagyok magamra. De térjünk vissza a teához. Az ajtóból nézi, ahogy előveszek egy edényt. Leveszem a csészét. Vizet melegítek. Beleteszem a háromszög alakú tea filtert a csészébe és a fülére tekerem a címkét. Minden mozdulatom követi a szemével. Mintha valamit keresne. Mintha csak a megfelelő alkalomra várna. Leforrázom a teafüvet. Előveszek egy kiskanalat. 

- Cukrot vagy mézet? 

- Mézet. Csak természetes dolgokat. 

- Mily meglepő. - nézek rá gúnyosan. Na jó, ne ironizáljunk. - Mennyit? 

- Két kiskanállal. 

- Oké. 

Lecsavarom a mézes üveg tetejét. Kanalazok egyet és feltekerem a csordogáló mézet a kanálra. Közel veszem a csészét, nehogy végigcsepegtessem az egész pultot mézzel. Nem hiányzik, hogy még ezt is fel kelljen takarítsam. Egy kanál kész. Még egy van hátra. Ugyanaz a mozdulatsor. Kanál a mézbe. A lecsorgó részt feltekerem. Bele a csészébe. Minden mozdulatom követi és tanulmányozza. Kezd olyan érzésem lenni, hogy nem erről a földről való. Vagy csak nem látott még senkit teát készíteni. 

- Citromot? 

- Nem kérek, köszönöm. - nem kell citrom. Megértettem. 

- Még forró, vigyázz! - átadom a csészét. Hozzáér a kezemhez és úgy veszi el. Nem tudom eldönteni, hogy direkt vagy csak véletlenül, de nagyon kezdem azt érezni, hogy az ő esetében nincsenek véletlenek. A kiskanálon még maradt egy leheletnyi méz, úgyhogy a számba veszem, mert nem pazarlom el egyetlen cseppjét sem. Sokatmondó tekintettel nézte végig a mozdulatot, ahogy a számhoz emeltem a kanalat. Bele is pirultam. Úgyhogy gyorsan letisztítottam a nyelvemmel a kanalat és bedobtam a mosogatóban lévő csészébe. Még mindig ott állt mozdulatlanul, a csészéjével a kezében és úgy nézett, mint, aki rögvest felfal. Kissé elnyíltak az ajkaim és kiszáradt a szám. De mire kettőt pislogtam, már hátat is fordított és elindult. Visszamentünk a szobába. 

- Elkezdhetjük a tanulást? - kérdeztem, hogy tereljem a témát.

- Igen. - egyszerű, rövid válasz. 

A szekrényhez lépek és elkezdem kipakolni a füzeteket. Persze, hogy a legalsó az, amelyik kell. Jó, akkor most pakoljuk vissza a többit. 

- Segítsek? 

- Nem kell, megoldom! - már csak az hiányozna, hogy azt gondolja, ennyire sem vagyok képes. 

- Attól, hogy segítséget kérsz még nem vagy ügyetlen vagy buta. Ugye tudod? - kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy tudja mire gondolok. 

- Kész! Végre minden a helyén van. - mosolyogtam diadalittasan. 

Csak a szükséges jegyzetek maradtak kint, amiket magamhoz öleltem és felültem mellé az ágyba. Gyorsan elővettem a laptopom is a táskámból. A jegyzet nem elég, kell a professzor által elküldött segédanyag is. Minden előkészületet követ a tekintetével. Komolyan kezd kirázni tőle a hideg. Végre minden kész. Elkezdhetjük. A teája is elfogyott közben. 

- Kezdhetjük? - kérdő pillantást vetek rá.

- Igen. - mosolyog vissza. 

Van egy olyan érzésem, hogy ő már tudja az anyagot. De belekezdünk a munkába. Sorra vesszük a fejezeteket. Mindeniket átolvassuk és ahol szükséges, kiegészítjük a jegyzeteket. Tényleg tudja. Nem tévedtem. Akkor meg minek jött? De mindegy is. Ha már itt van, végezzük ki ezt a tantárgyat. Bár, elnézve a könyvet, néhány óránk biztos, hogy rá fog menni.

Már csak egy fejezet és befejeztük. Végre! Kezd nagyon tele lenni a fejem a sok információval. 

- Lassan nem fér több és kifolyik a fülemen. - mondom panaszos hangon, közben a halántékom dörzsölgetem.

- De ez már az utolsó fejezet. - kedvesen válaszol, semmi változás nem hallszik a hangján. 

- Nyilván tudom! Alig vártam, hogy legyen vége. Persze, hogy követtem a fejezeteket. - mondtam durcásan. Mosolyog? Mintha valami mosoly szerű futott volna végig az arcán. Kicsit kinyújtózóm és nekiesek a könyv végének.

És vége! Itt a vége az anyagnak. Nagyot sóhajtva hátra dőlök az ágyon. Kinyújtóztatom a hátam. Eléggé elgémberedett az üléstől. Felém fordul. 

- Befejeztük. - mosolyog. Most már biztos, hogy ez mosoly. Most veszem csak észre, hogy megint felcsúszott a felsőm. Nagyot nyelt és valami megfoghatatlan érzelem ült ki az arcára, elsötétül a tekintete. Felizgathatta a bőröm látványa? Nem hiszem. Ő ennél kimértebb. Nem hagyja, hogy ilyesmi elvegye a figyelmét. Visszagondolva… Talán néhány alkalommal belátott a felsőm alá, amikor előre hajoltam vagy épp hátra dőltem. De nem hiszem, hogy engem bámult volna tanulás közben. Vagy mégis? Annyira belemerültem az adott témába, hogy észre se vettem. Valami lekezd mocorogni bennem a tekintete hatására és elindul a hasam alja felé. Teljesen belepirulok és ismét kiszárad a szám. Nem bírok megmozdulni. Az ágyhoz szegzett és megbénított a szemeivel. Az érzés egyre erősödik bennem és gombóccá gyűlik a lábaim között. Hevesen kezd verni a szívem. Hogy véletlenül se adjak ki semmilyen hangot, a fogaim közé szorítom alsó ajkam.

Izzani kezd a tekintete és forró levegőt fúj ki a résnyire szétnyílt ajkain. A hasam és mellkasom területét pásztázza. Mire észbe kapok már nincs is összehúzva a felsőm. Egy szempillantás alatt lecipzárazta. Megmozdítanám a kezem, de elkapja és erősen tarja a csuklóimat. Ez most tényleg megtörténik? Mámoros ködbe vész a tudatom és nem vagyok képes tisztán gondolkodni, észlelni azt, ami éppen történik. Lábaival tartja az enyémeket. Gonoszul mosolyog. Biztos vagyok benne. Nem csal a szemem. Piszkosul élvezi a kialakult szituációt és alig várta, hogy elengedhesse a vágyát visszafogó gyeplőt. Rám is ugyanolyan hatást gyakorol azzal, hogy szorosan tartja csuklóim és nem engedi megmozdítani a lábaim. Felperzsel a tekintete. Eléget rajtam minden ruhadarabot. Már nem csak a szeme vetkőztet, hanem a kezei is. Pillanatok alatt meztelen vagyok. Végig fektetett az ágyon. A csukóimat az ágy támlájához kötözi. Felemelkedik és végignéz rajtam. A vörös sokadik árnyalatát veszi fel az arcom. 

- Azonnal jövök. Meg ne moccanj! - Ha tudnék, se akarnék. Leszállt rólam és kiment a szobából. A szívem zakatol. A dobbanások hangja zakatol a fülemben. Alig jut el bármilyen más hang az agyamig. - Egy kicsit hideg lesz. - Hozzám ért a frissen mosott, tényleg hideg kezével. Azonnal libabőrös lettem. - Ne haragudj! - megenyhült a tekintete egy pillanatra.

- Nem haragszom, csak egy kicsit hideg. Kibírom. Nem vészes. - próbálom megnyugtatni. Óvatosan ér hozzám. A nyakamhoz, a vállamhoz, a hasamhoz, a combjaimhoz. Minden mozdulatára és érintésére odafigyel. És engem minden érintésére kiráz a hideg. Ajkait az enyémekre tapasztja és nem ereszti őket. A hideg érintése és a forró ajkai valami olyan tüzet szítanak bennem, ami végigszáguld a bőrömön, az ereimben, a csontjaimban. Ha ezt így folytatja az alattam lévő ágyterítő is teljesen átnedvesedik. Simogató tenyerei megállapodnak csípőm mindkét oldalán. Ajkai feltérképezik testem minden négyzetcentiméterét. Ahogy elér egy-egy érzékenyebb pontot, elidőzik, issza minden reakcióm. Az egyre hangosodó sóhajtásokat. A szívem eszeveszett ritmusú dobbanásait. Az ívbe hajló hátam és a hátradöntött fejem látványát. Ő úszik a látványban, én meg már lassan a saját nedvemben. Érzem, hogy végigfolyik összeszorított combjaim között és beszívódik a terítőbe. Ahogy ajkai elérnek a köldökömig, térdével szétfeszíti combjaim és kényelembe helyezi magát köztük. Felhúzza mindkét térdem, így a talpam éri csak az ágyat. Lennebb csúszik, mindkét karjával átnyúl a térdeim alatt, megmarkolja csípőm, így ismét ő irányít és tart, majd, látva az eddigi munkája gyümölcsét, egy elégedett morgás után rám veti magát. Hangosan felnyögök, ahogy szája hozzám ér. Magabiztosan és céltudatosan kényeztet és kínoz egyszerre. Kezd eltűnni a körülöttem lévő világ. Hová lehet ezt az érzést még fokozni? Még alakot sem öltött a fejeben a gondolat, már fölöttem is volt és lassan belém hatolt. Centiről centire, kiélvezve minden millimétert és időt engedve izmaim tágulásának. Nagyon figyel minden mozdulatra. Bár legszívesebben itt helyben széttépne, vigyáz rám. Valami túlvilági boldogság tölt el. Vigyáz és figyel rám. 

- Minden rendben? - rekedtes a hangja, alig bírja visszafogni magát. Hogyne lenne rendben. A legjobb érzés a világon. Vigyáz rám és odafigyel. Legördül egy újabb forró könnycsepp az arcomon. Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire megérintett. Ezért kérdezte, hogy minden rendben van-e. Mert nem ez az első. 

- A legnagyobb rendben. - Kinyitom a szemem és rámosolygok. Az aggódó arca átvált egy sokkal mélyebb és veszélyesebb arckifejezésre. Azt hiszem megértette. 

Átölelem a lábaimmal. Közelebb húzom, teljesen magamba fogadom. Elengedi a kezeim. Átölelem a nyakát. A testünk összeér. Lassan elkezd mozogni. Mint egy hajó a tengeren. Ketten ringunk. Kizártunk mindent, ami körülvesz. Csak mi vagyunk az azúrkék tenger közepén. 

A lassú és odaadó mozdulatokat átvették a gyors, kiszámított és erős mozdulatok. Zihálásunk összevegyül. Vérünk lávaként lüktet. Minden lökéssel egyre távolabb taszít a valóságtól. Lassan kihúzza, majd erőteljesen visszatolja. Elakad a lélegzetem minden mozdulata után. Kőkemény és teljesen kitölt. Esélyem sincs a menekvésre. Egyenes úton haladunk az orgazmus örvénylő mámora felé. 

Körmeim belevájnak izmos hátába. Egy új kaput nyitottam meg ezzel. A nyakamba mordul, hirtelen felemelkedik, az egyik kezét a nyakamra szorítja, a másikkal belemarkol a csípőmbe. A köztünk lévő távolságot kihasználva, megemelem a csípőm. Új szög, új érzés. Mindketten felnyögünk. Mindketten lángolunk. Még néhány jól irányzott mozdulat és mindkettőnket elnyel az örvény. Az orgazmus robbanása az űr sötétségébe és súlytalanságába repített.

Sötét van. Minden nyugodt és csendes. Csak fekszem mozdulatlanul és erőtlenül. Lassan kinyitom elnehezedett szemhéjaim. Kezdek magamhoz térni. A tudatom is kezd visszaállni a normális kerékvágásba. Itthon vagyok. Itt fekszem az ágyon. Ő meg rajtam. De nem a teljes súlyával. Engem bámul, hihetetlenül gyönyörű és még mosolyog is. 

- Lassabban. Túl gyorsan lélegzel. - Megcsókolja a homlokom és tenyerét a szegycsontomra helyezi. Ekkor eszmélek rá, hogy még mindig lóhalálában veszem a levegőt. Lehunyom a szemem és veszek néhány mély lélegzetet. 

Egyenként térnek vissza a testrészeim a valóságba. De úgy érzem, mindent elfelejtettem, amit eddig tanultam.