Kávéillatú délután - Valahol a semmi közepén epilógus

Ősz. Párás, ködös, eső illatú. A mai reggel is tökéletesen beleillik az ősz meghatározásába. Valamikor hajnalban esett, még vizes a föld, nedvesek az autók és a padok is. Nem keltem túl korán, emiatt sietnem kell a készülődéssel. Szerencsére nem nagyon lehet nálunk lekésni dolgokat reggel, szóval nem aggódom annyira, de azért jó lenne, ha nem késnék túl sokat a nyitással. Mert ezen a héten én nyitom az irodát. Ami nem gond. Szeretek reggel a csendbe, a nyugodt irodába érkezni. 

Ősz. Barna, narancs, fekete, bordó, sötétzöld. Szeretem az őszt. Csak az ősz nem szeret néha engem. De ez a mai nap egész jól indul. A késést leszámítva. Szerencsére már a tegnap eldöntöttem, hogy mit veszek fel ma, így megspóroltam elég sok időt. Csak a blúz színét kell még kiválasztanom és teljes az outfit. Fekete vagy rozsda barna? Legyen a barna, nem szeretnék túl sötét színekben lenni. A fekete, térdig érő csizmám és a fekete-barna kockás szoknyám pont elég sötét. Göndörítek még néhányat a hajamon, parfüm, smink és már veszem is fel a kardigánom. Csizma, táska, telefon, kulcs. Indulhatunk!

Egész jó idő van, ahhoz képest, hogy esett és borús az ég. Hidegebbre számítottam. De így legalább nem fogok fázni. Sietős léptekkel haladok a buszmegálló felé.

Sose értettem, hogy miért van az, ha az ember lánya ad magára és felvesz egy szoknyát (ami mellesleg nem csak a fenekét takarja), mindenki megbámulja és süt a tekintetekből az irigység és a vadállatias ösztön (hogy ne használjak más szavakat). De nincs mit tenni, nem foglalkozom velük. A fejhallgatómon fentebb húzom a zenét és ütemesen haladok a célom felé. 

Szerencsémre nem kellett sokat várnom, hamar érkezett a busz. És már utazom is az iroda irányába. Jól érzem ma magam a bőrömben. Ezek mindig jó napok szoktak lenni. Remélem nem rontja el semmi. Nem engedem, hogy elrontsa. 

A fekete kovácsoltvas kapun belépve már látom, hogy sötét van az irodában. Ahogy a tegnap is. És ez fura mód nyugalommal tölt el. Kiveszem a postaládából az újságokat és elindulok az ajtó felé. Egyik zár, másik zár és már a lámpákat kapcsolom fel. Kellemesen meleg van, bár még nincs elindítva a fűtés. Lepakolom a cuccaim, bekapcsolom a  laptopom és elindítom a Spotify-t. Ugyanonnan folytatja a lejátszást, ahol az imént abbahagyta. A The Neighbourhood rádió playlistje betölti az iroda csendjét, helyet parancsolva a zenekarnak, az Arctic Monkeys-nak, a Twenty One Pilots-nak, Cris Grey-nek, a Labrinth-nak és még sorolhatnám, ahogy a zeneszámok váltják egymást. Tökéletes erre az őszi hangulatra. 

Ha ősz, akkor tea. A mai nap sem indulhat másképp. Néhány táncmozdulattal bepördülök a konyhába, leveszek egy piros bögrét, és vizet töltök bele. Piros bögre, piros tea. A narancs kellemes illata betölti a konyhát. A kész teával visszamegyek az asztalomhoz, felhúzom a zenét, és nekilátok a mai nap teendőinek.

Lassú, de határozott léptekkel telik az idő, hamarosan vége a munkaidőmnek. Ami jó is, mert vár rám még egy találkozó utána. Egész nap erre vártam. Izgalmasnak ígérkezik. Összepakolom a cuccaim és elindulok a kávézó felé. Még bőven van időm, de szeretek korábban odaérni. 

Bár, én már teljesen az ősz színeiben pompázom, a kávézó még nem ezt a hangulatot sugallja. A megszokott vörös és fa berendezés az örök szenvedélyt eleveníti fel. Rendelek egy kávét és felmegyek a lépcsőn. Beülök egy sarok asztalhoz, felteszem a fejhallgatóm és kinyitom a laptopom. Még van egy kis időm, amíg ideér és be kell fejeznem valamit. A jól ismert dallamok felcsendülnek, bejárják a testem minden zegét-zugát. Imádom érezni a zene lüktetését, ahogy végig szalad rajtam, amilyen hatással van rám. És máris könnyebben megy az írás.

Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy megérkezett. Csak a szemem sarkában érzékeltem egy alakot, aki mellettem áll. Ekkor eszméltem rá, hogy megérkezett.

- Ne haragudj, eléggé belemerültem az írásba. - kaptam le a fejemről a fejhallgatót - Mióta állsz itt?

- Csak most érkeztem, ne aggódj. - de rég láttam ezt a mosolyt… utoljára azon a hétvégén… a kis faházban…

Felállok, hogy átöleljem. Isteni az illata, mint mindig. Szorosan magához ölel. És elkalandozik a keze a kardigánom alatt. Belecsókolok a nyakába. De ez mégis csak egy étterem… Mielőtt megszólalnék már el is enged és vissza segít a helyemre. Nem kell mondani, tudja, ez egy publikus hely. Itt viselkedni kell. Talán… Mindezt látom és érzem abból, ahogy néz, ahogy leül velem szembe és végigmér. Levetkőztet a szemével. Mindjárt belepirulok. Gyorsan mondanom kell valamit mielőtt kiül minden érzelem az arcomra. Bár szavak nélkül is értjük egymást, még ennyi idő után is. Hihetetlen… Amikor két ember egymásra hangolódik tényleg nem lehet szétválasztani a kapcsolatot. Más ezt boszorkányságnak, telepátiának vagy valamilyen pszichológiai hókusz-pókusznak nevezné. Én egyszerűen csak figyelemnek nevezem. Ha eléggé odafigyelsz a másik félre, egy idő után képes vagy kiolvasni a gondolatát is, egyetlen rezdüléséből, mozdulatából, szemforgatásából. Amit éppen az én fejemből is kiolvasott, így abbahagyta a vetkőztetést és szemügyre vette a hely berendezését.

- Sikerült megtaláld a legközpontibb és legeldugottabb helyet az egész városban. - Szeme körbejár a berendezésen, majd rajtam állapodik meg.

- Én ezt nem így fogalmaznám meg, de így is mondhatjuk. - mosolygom bájosan.

Összecsukom a laptopom és visszateszem a táskámba, minden tartozékkal együtt. Végre lett hely a kisasztalon egy újabb kávénak. A lépcsőn egyszer csak megjelent a pincér, menüvel és itallappal a kezében. 

- Mit hozhatok?

- Egy latte-t kérek, köszönöm. - a rendelés közben és végig engem figyelt, nem is nézett fel a pincérre és az itallapra sem nézett rá.

- És önnek? - nézett rám kérdőn és kicsit bátortalanul az előbbi megnyilvánulás miatt, a pincér lány.

- Még egy cappuccio-t elfogadok, köszönöm. - a szemébe néztem és rámosolyogtam. Szegény csak a dolgát végzi.

Azzal hátat fordított és leslattyogott a nyikorgós lépcsőfokokon. Csendben vártuk, hogy leérjen és abbamaradjon a nyikorgás. Csak mi ketten voltuk a kis, eldugott teremben. 

- Hogy haladsz a könyveddel? - kérdezte és elmélyült a tekintete. Kirázott a hideg, mert nekem is átsuhant az agyamon az összes emlék arról a hétvégéről. A fotók ámultbaejtők lettek, én nem ismerem fel magam rajtuk, annyira gyönyörűek.

- Egész jól. Már anyag van bőven, gyűlnek a novellák. - elkomorult a tekintete egy pillanatra. Tudom, hisz ő is tudja… Minden új novellához új ihlet kell. Amit általában egy külső személytől kell megkapnom. Nevezetesen egy olyan férfitól, akivel el tud szaladni a fantáziám - és néha nem csak a fantáziám. Ez aggasztja.

- Akkor ez azt jelenti… hogy élménydús volt az eltelt idő…

- Csak nem egy kis féltékenységet vélek felfedezni a hangodban? - kuncogva forgatom a szemem. - De hisz te hoztad fel a “paktumot”, amikor hazaindultunk. Most meg az bánt, hogy betartottam? - kuncogom ismét. Egy kis sértettség és lemondás jelenik meg az arcán.

- Tudom, nem is mondtam, hogy másképp kellett volna csináld. - a hangja még mindig nem az igazi. A szemüvegem fölött ránézek. Erre elneveti magát. - Jól van, jól van. - megadóan emelte fel mindkét tenyerét. - Igen, bevallom, egy kissé bánt, hogy nélkülem is tudtad folytatni az írást. Holott tisztában vagyok vele, hogy azon a hétvégén miben állapodtunk meg és neked jogod van folytatni az írást, mert hát vár rád egy kiadandó könyv. Amit, nem mellesleg, alig várom, hogy olvashassak.

Megenyhült a feszült válla és leengedte a könyökét is az asztal mellett. Végre. Az igazság mindig szabaddá tesz. Hogy kit és hogyan, abba inkább ne menjünk bele. Szóval igen, ismét itt vagyunk, egymással szemben, olvasva egymás gondolataiban.

- Hoztam neked valamit. - mondta és ördögi gonoszság csillant fel a szemében.

- A képeken kívül?

- Igen. - Elkezdett kotorászni a hátizsákjában, amiből kis idő múlva előkapott egy külső adattárolót és egy kis, becsomagolt dobozt, masnival átkötve.

Olyan furán nézhettem rá, hogy elnevette magát.

- Ne aggódj, jó móka lesz. - mondja és én már látom is az ördög szarvakat a feje fölött.

- Ettől tartottam.

- Menj le a mosdóba és bontsd ki.

- Mi…? Mi ez?

- Majd meglátod. - kacsintott.

Bizonytalanul elvettem a dobozt az asztalról és elindultam a mosdó felé. Mire készül már megint? Bementem a "női mosdó" táblás ajtón és elkezdtem kicsomagolni a dobozt. Rózsaszín és fekete… ez egy… kiveszem a kis eszközt a dobozból. Ekkor hirtelen belém hasít, hogy talán mégsem itt kéne nézegetnem, még a végén bejön valaki. Gyorsan beléptem az első fülkébe, lecsuktam a wc ülőke tetejét és leültem rá. Ismét kivettem a dobozból a kis kütyüt és forgatni kezdtem. Néhány jel volt rajta, de se gomb, se semmi… Megérintettem a bekapcsoló jelet, mire az villogott néhányat, majd világítani kezdett a jel. Oké, gondolom most van bekapcsolva. A csomagoló papírra csak annyit írt, hogy “Próbáld fel!”. Nagyon szellemes, mit ne mondjak. De nem tudok nemet mondani egy ilyen kihívásnak. Lehúztam az alsóneműm és felhelyeztem a kis eszközt. Nem sokkal nagyobb, mint egy tampon, így nem is igazán érzem. Összepakoltam a dobozt és visszatekertem a papírba. Elindultam felfele a lépcsőn, kicsit feszengve, mégis csak egy kávézóban vagyunk. 

A telefonját nyomogatta, ügyet sem vetve rám. Hát ilyen ez, amint találnak valami érdekesebb elf… Megrezdült. Nem sokat, néhány másodperc erejéig, de az pont elég volt ahhoz, hogy a gondolatom félbe szakítsa és elérte, hogy megkapaszkodjak az asztalban. A telefonja a kezében, kinéz rám és mosolyog. Most már minden világos. Ezért bújta annyira. Biztosra ment, hogy minden beállítás a helyén legyen. És most ki is próbálta. Muszáj innom egy korty vizet. Ezt nem ússzuk meg szárazon - sem így, sem úgy.

Amikor letettem a poharat, a telefonja képernyőjén végighúzta az ujját, én meg ismét az asztalba kapaszkodtam. Mély levegő, nyugalom. Megjelent a pincér, már csak ez hiányzott. Telefonnal a kezében rendelt két koktélt, és minden nekem szegzett kérdésnél megmozdította az ujját a képernyőn. Lehunyt szemmel, nagy levegőket véve próbálom összeszedni magam, hogy válaszolni tudjak, de nem túl egyszerű így, hogy játszik velem. Végig csillog a szeme, huncutul néz rám. Látom rajta, hogy nagyon élvezi. Élvezi, hogy kínozhat. Élvezi, hogy milyen reakciókat vált ki belőlem. Hogy alig bírok megszólalni. Hogy kapaszkodnom kell az asztal szélében. Hogy úgy nézek rá. Hogy tudja, hogy ez itt nem fog ennyivel véget érni.

Mire hátat fordított és lassan eltűnt a láthatárról a pincér, már nem éreztem az ujjaim, annyira szorítottam az asztalt.

- Rendben vagy? - kérdezte, amikor próbáltam egy kis életet masszírozni ujjaimba. Egy kis aggodalom is vegyül vágytól teli hangjába.

- Mondhatni. De szerintem most azt hiszi a pincér, hogy az elmegyógyintézetből hoztál ki. - mindketten nevettünk. - Hagyhattál volna legalább megszólalni, mármint normálisan. - durcásan összefontam a karjaim. Erre csak egy válasz jött. Egy újabb ujjmozdulat. - Így könnyű, neked alig kell megerőltetned magad, ahhoz, hogy elmenjen az erő a lábamból.

- Majd leszek én az erő a lábadban, ha már nem tudod használni.

Megvárta, amíg visszajön a pincér a rendelésekkel, leteszi az asztalra, majd távozik. 

- Dőlj hátra és élvezd! - hangja mély, érzéki, tekintélyt parancsoló.

Szó nélkül teszem, amit mond. A fejem a falnak támasztom és lehunyom a szemem. Átadom magam az új, izgalmas érzésnek. 

…

A fülledt hangulatú délután lassan átváltott estére. Néhány pohár vörösbor elfogyasztása után elindultunk a hotel felé, ahol ma este megszállt. Beléptünk az előtérbe, a recepciótól elvette a kulcsot és indultunk a lift felé. Csendes az épület, nem lehet túl sok vendég. Mondjuk hétköznap van és a szezon vége, nem túl meglepő. Szelíd csilingeléssel megérkezett a kabin. Beszálltunk. Hatodik emelet.

Alig csukódott be a lift ajtaja, egymásnak estünk. Hevesen csókol, szorosan ölel. Kezei feltérképezik testem legapróbb részleteit is. Összefogja csuklóim és a fejem fölé emeli karjaim.

Csókol, harap, vetkőztet.

Fél kézzel szempillantás alatt kigombolja nadrágját, lerángatja alsóneműm. Egy pillanatra megáll. Kinyitom a szemem. A szemembe néz, keres valamit a tekintetemben, ami először meglepett, majd vad és csábos. A választ kereste és megtalálta.

Egy pontos és kiszámított mozdulattal belém hatol. Felnyögök. A pulzusom eszméletlenül felgyorsult, majd kiugrik a szívem a helyéről. Ő meg egyre csak mozog.

Nincs helye tiltakozásnak, átgondolásnak, megbánásnak. Csak a pillanat van, csak mi ketten vagyunk.

A lift hideg fala átvette bőröm forróságát. Nem enged el, végig a fejem fölött tartja csuklóim.

A rozsdamentes acél falak visszhangozzák testünk minden rezdülését. Figyelmes, de határozott. Óvatos, de magabiztos. Minden, amire csak vágyom itt van, ebben a liftben, ebben a pillanatban.

Bódító élvezet, mámoros gyönyör.

Az orgazmus mesebeli kábulatában lihegünk, egymásba karolva, a lift hideg padlóján.

Ha elolvastad, kattints ide: 

https://www.instagram.com/reel/C9vaKrWAkOY/?igsh=Ynl6Y28waDJjNHl3