Ezt meg kell ünnepelni!
Szerda. Egy szokásos hétköznap. Egyetem után dolgozni mentem. Ügyféltalálkozó egy kávézóban. Persze nem egyedül, elkell még a segítség. Annyira nem vagyok otthon mindenben, hogy teljesen egyedül el tudjam intézni. De egy kis gyakorlás és menni fog. Ezt mondta. Ezt mondja minden alkalommal.
Szóval itt vagyok. Már csak be kell mennem az ajtón és megkeresni a tökéletes helyet, azaz egy olyan helyet, ami elég csendes a beszélgetéshez, de mégsem a legeldugottabb. Egy fal melletti asztalt választottam, amelynek az egyik felén székek, a másik felén meg egy kanapé van, végig a fal mellett. Levettem a kabátom és a táskám, mindent szépen a helyére tettem. Mire kényelembe helyeztem magam megérkezett.
- Jó reggelt! - kedvesség sugárzik belőle.
- Jó reggelt! - mondtam kissé idegesen.
- Ne izgulj már, itt vagyok és segítek, ha kell, de biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz és megnyered ezt az ügyfelet is. - annyira magabiztos, hogy egy kevéske ragad rám is belőle, úgyhogy már nem is vagyok annyira ideges.
A pincér odajött hozzánk felvenni a rendelést.
- Kérsz valamit? - kérdőn rám pillantott.
- Talán iszom egy teát. Az mindig megnyugtat. Egy zöld teát kérek, köszönöm! - mondtam a lehető legnyugodtabb hangon a pincérnek.
Mintha elmosolyodott volna… Vagy csak káprázik a szemem? Ennyire kihallatszik a hangomból az idegesség? Dehát csak rendeltem egy teát. Nem, biztosan nem, megint túlgondolom. Ő egy vizet kér, mint mindig. Ennél nem is lehetne kiszámíthatóbb. A pincér eltűnt. Ketten maradtunk.
- Készen állsz? - Én? Hát, ha tőlem függne, inkább elrohannék. - Őt most rád bízom.
- Hogy micsoda? Én? Egyedül? - ez az ember nem normális! Egy teljesen idegen személlyel találkozunk! Hogy lehetnék készen bármire is?
- Ne aggódj már! Végig figyelek és segítek, ha kell. - azon tűnődöm, vajon mit láthatott az arcomon.
Ez a mosoly, ami beborítja az arcát, elég sok mindent elárul. De valahogy mégis megnyugtat. Nagy levegő! Minden rendben lesz. A pincér visszajött a rendeléssel. Oh, igen. A nyugtatóm megérkezett. Bár most már egy leheletnyivel kevésbé érzem feszültnek magam. Elkészítem a teám. Mézet és cukrot is hoztak. És, szokásomhoz híven, most sem tudom kibontani a mézet. Kínlódom egy kis ideig, amíg megadja magát a csomagolás és leszakad a teteje. Végre! Belenyomom a csésze teába, majd elkavargatom. Hmmm… Finom meleg. Csak most veszem észre, hogy a pohár vízzel a kezében, hátra dőlve fürkésző tekintettel engem bámul.
- Mégis mióta figyelsz? - zavarban vagyok és érzem, hogy pirul az arcom. Nem lesz ez így jó.
- Amióta elment a pincér. - felnevet. Mélyet sóhajtok.
- Nagyon jól szórakoztál rajtam? Segíthettél volna a bámulás helyett!
- Ne haragudj! Túlságosan magával ragadóak voltak a mozdulataid. - Úr Isten! Most süllyedek a föld alá! Hogy mondhat ilyet…? És ebben a pillanatban megérkezett az ügyfél.
Felálltam, hogy üdvözöljem és feledtessem magammal a történteket. Egy gyors bemutatkozás után beszélgetni kezdett vele. Ez az! A nehezén így könnyen túl leszek. Amíg az ügyfelünk beszél, figyelmet szimulálva, folyamatosan engem pásztáz a szeme sarkából. Miért kell ilyen zavarba ejtőnek lennie…? Muszáj fókuszálnom, másképp képtelen leszek 2 épkézláb mondatot összerakni. Foglalkozzunk az ügyféllel! Igen! Ha rá figyelek, nem tudok ezen gondolkodni. Ez lesz a tökéletes megoldás. Közben befejezte a mondandóját a vendégünk. Most én jövök. Elő a papírokkal és a tudással!
Egy szörnyű, megterhelő és szinte gyomorforgató óra után végre elértünk a lényeghez. Minden szavamra volt valami kritikája az ügyfélnek, így jóformán el se tudtam mondani, amit kellett. Iszonyú nagy mázli, hogy itt volt velem és válaszolt a nekem szegezett kérdésekre és kommentárokra. Ha egyedül lettem volna ott, el is ásom magam vagy még rosszabb. Végül a tárgyra tértünk és meglepetésemre sok minden érdekelte az ügyfelet. Ez már biztos. Pénzt hoz a házhoz!
A részletek megbeszélése után az úr otthagyott minket. Kivörösödött arccal bámultam utána. Hogy lehet valaki ennyire kritikus? És mégis érdekli a dolog. Remélem a következő találkozás vége is igen válasz lesz. Néhány perc múlva, amikor valahogy magamhoz tértem, ránéztem. Akkora vigyor ült az arcán, hogy a fülét érte. Fehér csillogó fogsor. Ragyogó kék szemek. El tudnék olvadni ettől a tekintettől. Úgy tűnik, nagyon boldog.
- Így kell ezt csinálni! Büszke vagyok rád! - lelkesedés és gyermeki izgatottság csillogott a szemében... és még valami más is...
- De, hisz nem nekem köszönhetjük… - a mondat végét már nem tudtam kimondani.
Hirtelen magához húzott és szorosan átölelt. Amikor felnéztem rá csak mosolygott. Tényleg nagyon örül. Megpróbáltam kibújni a szorításából, de nem engedett. Így ültünk ott még egy kis ideig.
- Ne haragudj, ki kellene mennem a mosdóba. - igyekeztem kiszabadulni a szorításából. Végre elengedett. Felálltam a helyemről és elindultam a mosdók irányába. Beléptem a női részre. Megmostam az arcom és a tükörben bámultam magam. Hogy lehet valaki egyszerre sápadt és vörös? Lehunytam a szemem és próbáltam kiüríteni a fejem. Tényleg jól éreztem? Több volt abban a mosolyban? Az hiszem ismét túlgondolom a dolgokat. És ideje lenne már visszamennem, nem illik ennyire megvárakoztatni senkit. Még egyszer lecsukom a szemem és nagyot sóhajtok, hátha tudok egy kis erőt gyűjteni. Egy kattanás hangja eléri a fülem.
Hogyan…? Mikor...? Mi történik...?
Egy pillanattal később, amikor kinyitom a szemem már a hideg falnak nyom és a mély óceán-kék szempár engem bámul. Én a tükörnek háttal ülök a két kagyló között a pulton. Fekete szoknyám még épp takar, de jóval fennebb csúszott a combomon. Jobbra pillantok. Az ajtó zárva. Az agyam nagyon nehezen tudja feldolgozni az elmúlt másodpercek történéseit. Próbálok értelmet keresni, de hiába kutakodom. Lassan elvesztődöm a tekintetében. A szemembe nézve elmosolyodik.
- Túl feszült vagy és egy kis lazítás, meg ünneplés rád fér. Rám kacsintott és közelebb húzott magához. Te jó ég! Nem hiszem el! Egy kávézó női mosdójában.
De mielőtt bármit is mondhattam volna, félre döntötte a fejem, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Lágy, érzéki csókokkal elérte, hogy megfeszült izmaim lassan kiengedjenek. Megadóan felsóhajtottam. Egy elismerő morgást hallatott és már a derekam körül is volt a szoknyám.
Egy pillanat alatt levette az alsóneműm. Miközben csókolt és harapdált, ujjai lassan felcsúsztam a combomon és egy újabb elismerő morgás lett a jutalmam, amikor megérezte, hogy néhány perc alatt mennyire beindított. Másik kezével megragadta a derekam és teljesen kiültetett a pult szélére. Ebben a pillanatban belém is tolta az ujját. Szájával tompította a nyögésem hangját és megharapta az alsó ajkam. Csendesebben, értettem. Karjaimat a nyaka köré fontam és úgy kapaszkodom belé, mintha ő lenne az egyetlen mentsváram. Ujja lassan mozog bennem, megtalálva és benyomva minden olyan pontot, amitől képes lennék a falra mászni és még nedvesebb leszek. Miután az őrületbe kergetett, még egy ujját belém nyomja. A pulzusom az egekben, a vérem fénysebességgel száguld bennem. Szorosan magához ölel, a nyakába lihegek, így pontosan tudja, hogy mikor éri el a legérzékenyebb pontjaim. Tarkójába kapaszkodom, mert bár nem kell a lábamon állnom, így is alig bírom tartani magam. Amikor egyetlen ügyes mozdulattal elérte a G pontomat és hüvelyk ujját rányomta a csiklómra, szinte felsikítottam, de még időben tapasztotta rá ajkait az enyémre, így elnyelte a hangomat. Az orgazmus villámként csapott belém és úgy száguldott végig rajtam, mint egy mindent elsöprő hurrikán. Lüktetve omlottam a karjaiba. Szívem még mindig sebesen vert és a légzésem sem akart csitulni. De ő türelmesen tartott, amíg végre ismét magamhoz tértem.
- Hihetetlen vagy. - erőtlenül nevettem a nyakába borulva.
- És még messze nincs vége. - felkaptam a fejem, gonoszul csillogott a tekintete. - Elvégre a kérdésekre én válaszoltam.
Mire bármit mondhattam volna, az övcsatja éles csilingeléssel földet is ért. Ismét megadom magam, sok más választásom úgysincs és nem is tudnék ellenállni neki. Elég, ha rám néz és máris a lábai előtt heverek... Romokban... Elkezdem kihúzni a nyakkendőjét, kigombolni az ingét, ugyanolyan ütemben ő is kigombolja az ingem. Ajkaival egyre halad lefele, minden gomb helyén csókol, harap. Bizsereg tőle a bőröm. Az eddigieknél is jobban beindít. Lassan hátradönt, amíg a hátam el nem éri a hideg pultot. Csupa libabőr lettem. Egy gyors pillantást vetett rám, majd elkezdett kényeztetni a nyelvével. Eláll tőle a lélegzetem. Kezd elhagyni az minden összegyűjtött erőm. Amikor már a föld is nedves lett alattam felemelkedik és magához húz. Mire felocsúdnék, egyetlen mozdulattal belém hatol. Felnyögök az érzéstől.
Lassan kinyitom a szemem. Rám borulva liheg. De néhány pillanat után már felültet és magához ölel, a vállamra dönti a fejét. Simogatom a haját és adok egy csókot lehelek a füle mögé. Erre felemeli a fejét, pajkosság játszik a szemeiben.
- Gratulálok a sikeredhez! - De mire bármit mondhattam volna megcsókolt. Nem szabadkozom. Nem rontom el. Túl szép ez a pillanat és az elmúlt óra.
Lassan leemelt a pultról és lábra állított.
- Most már megállsz a saját lábadon.
- Nagyon vicces. - nevetünk mindketten.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése